Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

szerelmes_699278_41177.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

az a fránya szerelem

Ágyamon éjjelente őt kerestem, akit a lelkem szeret.
Kerestem de nem találtam.
Hadd keljek föl,hadd járjam be a várost,
hadd keressem az utcákon és a tereken,
akit a lelkem szeret.
Ha egyszer megtalállak, megragadlak és el nem engedlek.

Đe míg álmodom téged látlak és érezlek,
Úgy érzem betege lettem a szerelemnek.
Éjjelente könnyen ábrándozok,
Mígnem lélegzetet vesz a nappal, és tovatűnnek az álmok.
És tudom hogy én terád hiába vágyok.

Pedig mily szép vagy, rózsám, gyönyörű, szép!
Csillogó hajad kellemes illatát felém hozza a szél.
Érzékien ívelt lágy ajkaid,olyanok mint a drága lépes méz,
melyből a férfinak sosem elég!
És csak azt érzem hogy,a mosolyod az mindig örömre derít.

Ahányszor csak melleted elmegyek,
testem minden porcikájával beleremegek.
Add nekem kérlek fényét,a csodaszép szemednek,
ó nem tudom mért,........de nagyon szeretlek.......

Egyfolytában csak rád gondolok én,
és egyre jobban érzem,hogy úgy kellesz nekem,
mint ahogy a testemnek a vér!!!!!
De a legfontosabb az,hogy TE boldog legyél örökké!!!!!

 

 

Titkos vágy !

 

Ha megállíthatnám az időt megtenném,

s akkor minden pillanatomat Veled tölthetném,

Veled lehetnék nem csak gondolatban,

hanem minden szenvedélyes mozdulatban.

Érzékien csókolnálak ,míg a testünk egyé válhat.

Nincs jobb a viszonzott csóknál ,...

mert ha egymás szemébe nézünk akkor tudjuk,

ez már több egy vágynál.

 

Soha ne lenne végeSoha ne lenne vége

Sétálunk a parton
Kéz a kézben
Csak ennek a napnak
Soha ne lenne vége

Ülünk a parton
És én átölellek téged
Csak ennek a napnak
Soha ne lenne vége

Ülünk a parton
És csókollak téged
Csak ennek a napnak
Soha ne lenne vége

 

SZEPTEMBER VÉGÉN

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,


Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,


De látod amottan a téli világot?


Már hó takará el a bérci tetőt.


Még ifju szivemben a lángsugarú nyár


S még benne virít az egész kikelet,


De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,


A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!